Krikettregény

J. R. R. Tolkien: The Crickett Story

 Tolkient ugyan egyáltalán nem kell bemutatni a hazai olvasóközönségnek, azonban a több ezer oldalnyi remekművet hátrahagyott szerző munkásságának egy jelentékeny része még mindig okozhat valódi meglepetéseket. A Gyűrűk Urának előszavában a szerző maga meséli el, hogy a három alapkötetet háború alatti magányában írta, s levelekben küldte el Dél-Afrikában repülőszolgálatot teljesítő fiának. A visszavonult életet élő oxfordi nyelvészprofesszor így szinte véletlenül vált a világirodalom egyik legolvasottabb szerzőjévé. Életét nem övezik legendák. Leginkább az terjedt el róla, hogy az egyetemi város egyik pubjában néhány professzor barátjával Ale sört kortyolgatott, s misztikus látomásai felelevenítésével és azok diakron nyelvvizsgálatával töltötte idejét.

Talán szándékosan titkolta kalandokban bővelkedő ifjúkorát, pedig annak maradt írásos nyoma is. Igaz, hogy csak nemrégiben került elő az indiai Ranganathan Nemzeti Könyvtár segédkönyvraktárából, egy lelkes hindu Tolkien-kutató jóvoltából. Elfeledettségét leginkább az indokolja, hogy a nyugati világban szokásos ETO (Egyetemes Tizedes Osztályozás) rendszer helyett az indiai könyvtárakban a filozófiai alapú Ranganathan-féle osztályozást használják a könyvtárakban, mely a hindi-, a buddhista filozófia és a szabad asszociáció alapján helyezi az írásos műveket egyik vagy másik könyvcsoportba. Így aztán Tolkien korai műve, a Krikettregény az extrém sportok polcára került, ahol aztán ötven éven át senki sem nyúlt hozzá.

A Brit Birodalom Indiai Császárságában kiadott paperbook mindössze nyolc köteles példányban jutott el a szigetországba, ezeket azonban – Tolkien titkos naplója szerint – maga a szerző tulajdonította el egyenként a nagy közkönyvtárakból. A szigorúan ellenőrzött egyetemi könyvtárból például Crombie-kabátja belső zsebében csempészte ki a tanári tekintélyét potenciálisan romboló művet. Egyedül a Királyi Magánkönyvtár példányát nem sikerült birtokába kerítenie, bár a könyv gerincét és előzéklapjait kalandos úton megszerezte, élete végéig nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy esetleg az uralkodó olvashatta titkolni szándékolt művét.

Minderre egy királynői kihallgatás eseményeiből következtetett, amikor II. Erzsébet lovagi címet adományozott a Királyi Kiadónak milliárdos bevételt hozó Lord of the Ring szerzőjének, a birodalom hírnevének öregbítéséért. Ekkor ugyanis őfelsége – legalábbis Tolkien szerint – huncutul rákacsintott a tekintélyes professzorra.

Hogy a visszavonult életet élő szerző rejtegette a

KRIKETTREGÉNYT,

a mű ismertetése után talán az olvasó sem csodálkozik majd.

A két világháború között majd egyéves üdvhadseregbéli szolgálatot teljesítő ifjú Tolkien több hónapot India északi tartományaiban töltött. Önéletrajzi ihletésű regénye pedig az európai avantgárd harmadik hulláma, a szürrealizmus jegyében született. Főhőse, Neiklot – visszafele Tolkien – skandináv születésű protestáns hittérítő elhatározza, hogy tisztán szellemi alapon nyomába ered a Káma Szútra keletkezésének, barátjával, Borisszal, az orosz nyelvésszel, az északi tartományok elzártan élő népei közé indul környezettanulmányra. Már maga az útleírás is lenyűgöző. Neiklot és Borisz az ősi hindi kultúra isteneivel, elfeledett törzsek szellemeivel találkozik útja során, s számtalan kalandjukban nagy segítségükre van a barátkozási és korrupciós céllal magukkal vitt százötven liter portorikói rum, poharazgatva általában mindenki megenyhül a vándorok iránt.

Az utazás során több csoda is történik. Borisz például egy férfialakban megjelent Sívával történt italozás közben perfekt páli nyelven kezd beszélni - holott azelőtt még sose tett ilyet -, amit Neiklot ugyan nem ért, de a törzs heves bólogatása meggyőzi róla, hogy itt bizony csoda történt.

Végül kalandos utazásuk során elérkeznek a Káma-Szútra szülőhelyére, a Nepál határán fekvő Handszmivátá kolostorba, ahol a magukat lámáknak nevező kopasz fiatalemberek eleinte bizalmatlanul fogadják őket. Az ajándékba adott kis hordó rum azonban megteszi hatását, s a legidősebb láma csak annyit kérdez: ”Marlboro nix?”.

A tudóspáros így végül a legjobb, vörös perzsaszőnyegekkel borított szobákat kapja, s megkülönböztetett figyelemben részesül. Egy reggeli kávézás közben ugyan a zúgó fejű Borisz megjegyzi, hogy kissé furcsán viselkednek ezek a lámák – merthogy a korábbi útleírások alapján sokkal puritánabbnak képzelte őket, s géppisztolyt sem hordtak a vállukon -, de Neiklot megnyugtatja, hogy ezek bizony aranypofák, és a maguk módján nagyon vallásos emberek. S valóban, a kedves vendégek ünneplése heteken át folytatódik, már délelőtt elkezdődik, s kora hajnalig tart, általában pedig az ősi nepáli sznapszer játékkal fejeződik be, melyet 61 lapos kártyával játszanak.

A hetedik napon, amikor Borisz felfigyel arra, hogy ezek a lámák milyen élénk kereskedelmet folytatnak, meg azt firtatja, hogy minek nekik a páncélautó, végre a szerzetesek érdeklődni kezdenek jövetelük céljáról.

Amikor Neiklot elmondja, hogy a „Káma Szútra filozófiáját kutatják”, a boncok széles mosolyra fakadnak, s azt mondják, hogy a dolog megoldható, csak kicsit sokba fog kerülni. A vidám kutatóknak azonban nem számít a pénz, s itt ugyan a regény folyása kissé töredezetté válik, az utolsó sorok azonban a küldetés sikeréről árulkodnak: 101., krikett verzió.