Azonban ami a költő-hadvezér szellemi munkásságát illeti, aligha elégedhetünk meg az irodalomtörténeti sztereotípiákkal. Tasso modorában, a barocco moderato stílusában írt Szigeti veszedelem valóban legjelentősebb munkája, ám a „maradék” is érdemes arra, hogy megemlékezzünk róla. Ezúttal nem megfeledkezve történelmi és hadtörténeti értekezéseiről mint az első magyar nyelvű vígeposz szerzőjét, illetve a barokk építészet meghonosítóját mutatjuk be a költő-főurat.
Zrínyi itáliai tanulmányútja után, 1637-ben vette át birtokai irányítását, s költözött be Csáktornya kecses, gótikus kastélyába. Testvére, Péter a családi birtokok közül a tengermelléki részeket kapta. A fiatal főúr több hadjáratban is bizonyította kiválóságát, s talán a zord vitézi élet következményeként, de délceg ifjúként emlegették kortársai. Ahogy azonban teltek felette az évek, s a hadviseléstől is egyre inkább a „penna” felé fordult, úgy alakult alkata is egyre inkább tekintélyessé, s mint a korábban említett Bethlen Miklós megjegyzi: „Bizony ruhájában négyszer elfértem volna, pedig nem valék kis ember.”. Zrínyi állítólag sokat élcelődött alkatán, s egy anekdota szerint egy kiadós lakoma reggelén kőmívesekkel szélesíttette meg a csáktornyai lovagterem keskeny, gótikus ajtaját, hogy hálószobájába térhessen pihenni.
Végül 1661-ben Vassenhoven holland építész-hadmérnökkel hozta össze a sors, akinek megbízást adott Zrínyi-Újvár tágas barokk stílusban való megépítésére. A baj csak az volt, hogy a „hasas ajtók” mintáját követte a várkapu is, amelyet azonban így csak nagy emberáldozatok árán lehetett megvédeni a betörő ellenségtől. Szerencsére Zrínyi-Újvárat azonban sose vették ostrom alá. Sorsának „igaz történetét” immár az „Adriai tengernek balneája”, a testes Zrínyi jegyzi 1662-ben Bécsben megjelent,
Várbéli nagy tracta
című vígeposzában. Az állandó eposzi kellékek közül rögtön a fohásszal találkozunk a műfaj szabályainak megfelelően. Ebben Zrínyi a dévaj Dionüszoszt kéri, hogy engedje őt lefogyni legottan, de kímélje meg közben a szomjúságtól és éhségtől is. A történet az épphogy felépült Zrínyi-Újvárban játszódik 1662 telén, ahol egy hatalmas lakoma keretében, az epitethon ornansként a bálnatermetű nevet viselő Zrínyi azon vitatkozik szintén jó húsban lévő vitézeivel, hogyan nyerhetnék el mielőbb korábbi szilfid alkatukat, és hogyan tudnák észrevétlenül lerohanni a törököt. Frangepán György, a Bakonyi Medve meg is jegyzi rögtön, hogy amikor tavaly lesből akarták lerohanni a kanizsai béget, a nagy tölgy mögé rejtezett Zrínyi félig kilátszott a fa mögül, nem különben Péter öccse, akit csak Tengermelléki Mangalica néven emlegetnek, így aztán oda lett a meglepetés, nem is jártak sikerrel. Ezen azonban Zrínyi (önkritikusan) felhúzza orrát, s Frangepánt azonnali ser-kalbász versenyre hívja ki, melyhez az egész nemes társaság csatlakozik.
Már három órája tart a viadal, amikor hírnök érkezik Mehmed arszlán pasa üzenetével, hogy adják fel a várat, vagy pediglen: „Zríni hitvány gyaúr, gyere ki a hóra” – merthogy künn erősen havazott éppen. Vadkanként horkan fel Zrínyi ekkor, s dejszen a vitézek kardjukat ragadják, s egy emberként rohamra indulnak a pogány ekkora szemtelensége hallatán. Felháborodásuk akkora „vala azonmód, hogy Frangepán a Bakonyi Medve, Péter a Tengermelléki Mangalica és a bálnatermetű Zrínyi rohantukba vált vállnak vetve beszorulnak a nagykapuba, s csak erős nyögéssel szabadulának”. Mikor azonban végre utat nyernek, lendületük akkora, hogy elsöprik a török sereget, s Mehmed életének fonalát Zrínyi testsúlya szakítja ketté. E költői képről jegyzi meg utóbb Arany János, hogy a magyar irodalom első képzavarát találjuk meg Zrínyinél, bár azt is érzékelteti, hogy ismerve a bán latinos műveltségét, tudatos irodalmi eszközről lehet szó, s – tehetjük hozzá – Zrínyi ezen eszközzel a kortárs magyar avantgárd költészetnek is példát mutatott, melyet az talán félreértett.
