Közben Pálffy Lajos is írt az N-ről a Magyar Nemzet Online-on.
Ennek azért örülök különösen, mert az Agydobás és a Jó reggelt délben ajánlása Lajosnak szól, és az élet nagy kérdéseivel foglalkozik.
Egyben megragadnám az alkalmat, és mindenkinek nagyon Boldog Újévet Kívánok!
Sziasztok!
T-nek igaza van, megint régen jártam itt, de most igyekszem bepótolni.
Történt egy s más. Tartottunk három könyvbemutatót az N-nek. Először Győrben a Könyvszalonon, utána az Írószövetségben, és végül most 20-án a Libretto Könyves Kávéházban, ahol Mérai Katalin művésznő olvasott fel a könyvből.
Néhány ismertető és kritika is megjelent az N-ről:
És adtam két interjút is, egyet a Galaktika 250. jubileumi számába, egyet pedig az SFblognak.
Az SFblog interjúban megtalálhatjátok az N videó trailerét, amelyet a Galaktika készített el, és majdnem végezetül leszerződtem a Galaktikával az Agydobás e-book megjelentetésére valamint három e-novellára, és írok egyet a magazinnak is, papíralapút:)
És nagyon Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
hogy magára hagytam kicsit a blogot, de most megint itt vagyok.
Az N november 3-án jelenik meg, és 6-án lesz a bemutatója Győrben a könyvfesztiválon. Németh Attila kiváló fülszöveget írt, és adtam egy interjút is a Galaktikának. Sőt, az N már előrendelhető itt: http://galaktikabolt.hu/termek/lovas_lajos_n.html
Mellesleg írtam egy novellát a Nagyításnak, amely sajnos időközben felfüggesztette a megjelenését, úgyhogy a Székelyföldi medvék támadása az utolsó előtti számban jelent csak meg. Íme a link: http://www.nagyitas.hu/common/main.php?pgid=cikk&cikk_id=2540&tema_id=28
Na, most hurrá!
A Metropolis Média, a Galaktika kiadója pályázott az N-nel, és nyert 300.000 forintot. Szóval Hurrá!
Kevéssé közismert, hogy a hazánkban leginkább a Mester és Margaritta szerzőjeként ismert Bulgakov Sztálin egyik kedvenc írója volt. A generalisszimusz sokáig elnézte a neves szerző kilengéseit, arról azonban nem szólnak az anekdoták, hogyan viszonyult az olyan éles gúnnyal megírt – akár a szovjet haza elárulásának is tekinthető – irodalmi művekhez, mint a Végzetes tojások vagy a Kutyaszív, amelyek a Mester és Margarittával ellentétben még a szerző életében megjelentek.
Bulgakov persze – ezt kevésbé szokásos emlegetni – Sztálin és a szovjethatalom kultúrpolitikájának is igyekezett megfelelni, valahogy úgy, ahogy a legkiválóbb orosz zeneszerzők. Ahogy Sosztakovics is írt munkásindulókat, úgy az egyik legnépszerűbb szovjetorosz író is összehozott termelési regény ízű műveket. Ezeket az állítólag néhány nap alatt írt alkotásokat a késő negyvenes években szinte kivétel nélkül magyarra is lefordították, így a recenziónk tárgyát képező „Gizela is novaja masina" is megjelent néhány ezer példányban. Talán a fordító Devecseri Gábor tréfás kedve vagy a munkaverseny miatti sietség okozta, de a mű magyar címe eléggé sajátságosra sikeredett: Gizi és a gőzeke, holott a szóban forgó masina korszerű, petróleummotoros cséplőgép. Kritikai kiadás és a fordítás ellenőrzésének hiányában nehéz eldönteni, hogy a határozottan szórakoztató magyar változat fordításnak avagy parafrázisnak tekinthető-e.
A Gizi és a gőzeke klasszikus drámai konfliktus köré épül. Gizi, egy negyvenes vidéki fejőnő, mint a kazanyi pártbizottság választott olvasója az Összoroszországi Szovjet Iró-Olvasó Nagygyűlésen megismerkedik későbbi élettársával, a neves drámaíró Vlagyimir Vlagyimirovics Sztyepanszkijjal. Sztyepanszkij három és fél óra alatt felolvasott műve, a Szovjetnemzet harca a nép boldogulásáért, oly mély hatást gyakorol az egykori cselédlányra, hogy az elhatározza, többé nem dézsmálja meg a kolhoz petróleumraktárát, s ha lehet, megismerkedik az íróval. Sztyepanszkij pedig már a felolvasás közben észreveszi Gizela értő tekintetét, s megfogan benne a szakszervezeti büfében való teázás gondolata.
Az események hirtelen felgyorsulása következtében a fiatalok – Sztyepanszkij sincs még hatvan – második pillantásra, már a szamovár melegében egymásba szeretnek, s elhatározzák, hogy egy zsírosparaszt szerencsés módon Gizelának kiutalt házába költöznek, ahol a drámaíró alkothat, Gizi pedig fejhet a népgazdaság hasznára.
A már vidékre visszavonult pár bajai akkor kezdődnek, amikor Gizi beváltja fogadalmát, s többé nem faszol a cséplőgép számára raktározott petróleumból, s így a szokásos üzemanyag-utánrendelés mellett rendszeres többlet keletkezik. A raktárkészlet így vészesen felszaporodik, s a Cseka gyanúja – egy névtelen levél nyomán – Gizire, közvetve pedig Sztyepanszkijra terelődik, akiket csempészéssel gyanúsítanak.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a drámaíró a nagy lelki teher alatt a kolhoz gépszerelőjével megalakítja a Mensevik Pártot, amelybe másnap Gizit is beléptetik. Közben a Cseka a csempészés vádját bizonyíték hiányában visszavonja, mivel a petróleum raktári készlet váratlanul ismét a normális szintre csökken. Gizinek feltűnik azonban, hogy a párt kétharmada napok óta feltűnően vidám, s a Májusi Tézisek részletes kidolgozását is abbahagyta élete párja. Ezzel szemben míg ő látásától vakulásig fej, élete párja a szerelővel – politikai vitanapra hivatkozva – állandóan a hátsó gépteremben suskusol, egészen addig mígnem a jeles mesterember egy kubanyi szivarra gyújtva lángra nem lobban. Ekkor Sztyepanszkij is kijózanodik a tragédia hatására, s feloszlatni készül a harmadával megfogyatkozott pártot, melytől Gizela meghasonlik, s így kiált fel: Ilyen az Élet, nincs itt Igazság!
(Bulgakov, Mihail: Gizi és a Gőzeke, Fórum kiadó, Bp. 1947.)
Hát eljött az április, és megjelent a korábban Vizsga néven futó novellám a Galaktikában, Minek nevezzelek? címmel. Ebből minden leendő egyetemista megtudhatja, hogy hogyan is fog vizsgázni majdan.
Közben húsvétoltunk, és a gyerekeimmel megpróbáltuk elhelyezni a Nyulat a transzcendens világban, felemás eredménnyel. Szkepticizmusom ellenére kénytelen vagyok elismerni J. érvelésének logikáját: ha a gondosan elkészített nyúlfészekbe ajándék lesz reggelre, akkor a Nyuszi igenis létezik. Szerintük én túl lusta vagyok ahhoz, hogy hajnalban ajándékot csempésszek a kosárba, anya meg nem lehetett, mert ők előbb ébredtek nála.
Erről jutott eszembe nagymamám története a Mikulásról. Gondoltam egyszer le kéne írni, nehogy elvesszen az össznépi tapasztalat tezauruszából. Nagymamám, Lipták Valéria 1903-ban született Aradon. Édesapja, a Tata művezető volt a Marta Gyárban. Hatan voltak testvérek, így a Mikulás általában szerény ajándékokat pakolt a gyerekek cipőibe. Nagymamám nagyon vágyott a franciadrazséra, amelyet sosem kóstolt. Tudta ezt jól Minarek Pista is a szomszédból, aki két évvel volt idősebb nála, azaz éppen kilenc abban az évben, amikor történt, ami történt. Minarek Pista egyébként román volt, és 1919-ben már a román megszállás alatt udvarolni is akart a nagymamámnak, de ekkor már nagyapám is udvarolt neki, úgyhogy esélye sem volt. Amúgy is emlékezett még az 1910-es év Mikulására, meg románul sem tudott csak annyit, hogy "csincspadaozecs" meg, hogy "bazsel draku futuj mamaluj". Az előbbi mama szerint azt jelentette, hogy huszonötöt a seggére, mármint botutést. Ez részben igaz is volt, mert utóbb megtudtam, hogy a csincspadaozecs majdnem azt jelenti románul, hogy huszonöt. A másik foszlány csúnya káromkodás bánáti román dialektusban.
Szóval Minarek Pista egyáltalán nem érezhette magát frusztráltan a Magyar Királyságban, mert összegyűjtött egy zacskónyi nyúlbogyót, és belecsempészte nagymamám cipőjébe. Ezzel rövidtávon nagyon boldoggá tette a nagymamámat. Mert tényleg nagyon vágyott a franciadrazséra. Utóbb persze sírva fakadt, és máig fáj nekem is egykori csalódása. A kollektív családi emlékezet azonban hasznos tudással is felruházott. Tudom ugyanis, hogy a nyúlszarnak fű íze van, pedig nem is kóstoltam.
Hogy van-e élet a Földön kívül, oly kérdés, melyre bizonyosságot aligha szerzünk a közeli napokban, ám egyben olyan is amely a gondolkodás kezdetétől foglalkoztatja kíváncsi embertársainkat. Közöttük természetesen nem csupán a kissé hirtelen természetűnek látszó UFO-hívők találhatók, hanem tudósok, csillagászok s maga az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA, mely a Voyager 1. és 2. űrszondával küldte el az emberiség üzenetét a világűrbe. Feltehetően közéjük tartoznak azon alkotók is, akik az irodalom eszközeivel igyekeztek megragadni a probléma valamely aspektusát. Lem, Asimov, Clark klasszikus művei magát az űrkutatást is előre vitték ötleteikkel. Pierre Boulle hatása pedig talán pedig talán még erőteljesebb. Ő írta le először az ötvenes években a repülő csészealjat, sikeres regénye nyomán pedig elszaporodtak az UFO-észlelések. Méghozzá pontosan olyan csészealjakat láttak egyes szerencsések, amilyennek Boulle lefestette azokat.
Hasonló hatást váltothatott volna ki itthon az egykori Mozgó Világ rovatvezetőjeként Mányoki Endre, aki négy részben közzétett kisregényében egy azóta itthon gyakran észlelt paranormális jelenséget dolgozott fel, nevezetesen azt, amikor az UFO-k embereket ragadnak el bizonyos funkcióik tanulmányozása érdekében. Az első három rész rendben meg is jelent a lapban, a negyedik számot azonban újra kellett nyomtatni, mert személyesen a KISZ-KB első titkára, Maróti elvtárs telefonált a nyomdába, hogy a kinyomott példányokkal üzemeljék be az új papírdarálót. De mi is rémítette meg a közismert funkcionáriust
Az idegenek a KISZ-táborban
című kisregény negyedik, majdnem feledésbe merült részében? Ezt egyedül a szerző mondhatta volna el eleddig, ám nem tette! Most azonban Kovács Elemér egykori gépmester rendelkezésre bocsátotta az inkriminált lapszámot, benne Mányoki majdnem revelációt keltő művével. Először azonban vessünk egy pillantást a legális sci-fi birodalmában. A mű első három része minden tekintetben megfelelhetett Maróti elvtárs ízléásének, mert egy KISZ-vezetőképző tábor életét dolgozza fel realisztikus módon a szerző. Mányoki hosszasan (a jelentések szerint túlságosan is részletesen) ecseteli M. elvtárs vonzó és értékes tulajdonságait. Szinte magunk előtt látjuk, ahogy M. elvtárs borotválkozik a tábor vizesblokkjában, s azt is, ahogy a fiatalabb elvtársak felnéznek rá, hogy milyen rendezett a szőrzete. M. elvtárs többször zuhanyozik is a regényben és valamely rejtélyes oknál fogva közben mindig a „Hej, te bunkócska te drága” kezdetű kortárs slágert énekli. Egy alkalommal a furnér lemezbe fúrt lyukon épen a női zuhanyzót ellenőrzi, ám ezt a szálat a szerző hirtelen elvágja, így nem tudjuk meg, hogy M. elvtárs pontosan mit is akart leleplezni. Egyéb kalandos események leírása között valóban érdekes, ahogy M. elvtárs polbeat dalokat tanít a KISZ-vezető hölgykoszorúnak. Összefoglalva talán unalmasnak is tűnhet ez a három, nagyrészt epikus jellegű rész, ám a negyedik kárpótolja (illetve kárpótolta volna) a türelmes olvasót. Ekkor ugyanis hatalmas repülő csészealj ereszkedik a tábor alakulóterére, és mágikus úton minden élőlényt magába szippant, majd az Alfa Centaurira távozik a jövő reménybeli állami vezetőivel.
Mányoki idegenjei nem sokáig titkolják céljukat, ugyanis a szerző tisztában van szándékaikkal, s ezt az olvasóval is közli. Az idegenek leginkább arra kíváncsiak, hogy hogyan szaporodik az emberi faj. Ezzel szemben M. elvtárs, akiről megtudjuk, hogy őt magát is érdekli a kérdés, arra a következtetésre jut, hogy nyugati diverzánsok rabolták el bádogembernek öltözve, ezért egyfelől tárgyalásokat kezdeményez az ismeretlenekkel, másfelől 24 órás politikai vitakörrel igyekszik a káros ideológiai befolyástól megóvni védenceit. A tárgyalások ugyan nem kezdődnek el, mert az idegenek a maguk természetességében kívánják megfigyelni szerzeményeiket, de a Vietnamról zajló vita (váltott műszakokban már két napja zajlik látványosabb eredmény nélkül. Az idegenek mindebből arra a következtetésre jutnak, hogy Vietnam valamilyen magasabb szellemi szubsztancia lehet, illetve, hogy az emberi nem osztódással szaporodik. Lenyűgözi őket M. elvtárs szervezőkészsége, munkabírása, bár meg kell hagyni, hogy egyes ufonauták inkább a fiatal lányok konzerválása mellett döntenének, az idegenek vezére azonban inkább M. és a tábor kutyája mellett teszi le a voksot. Bodrit formaldehidben tartósítják, a tábor többi tagját, mint fölöspéldányt visszateleportálják a táborba, M. azonban új testet és fontos szerepet kap az Alfa Centauri vezető pártjának központi bizottságának titkárságán, ahol feladata a szétsztórt idegenek koncentrációs készségének javítása lesz.
Ellentmondó hírek keringenek kettejük kapcsolatáról. Dippold egy évtizede megjelent kötete, A falu, ahol élek című könyv hátlapján az őt bemutató Sinkovics Ferenc szerint Dippold levelet írt a sztárnak, s azonos magasságukra hivatkozva engedélyt kért a Schwarzenegger név írói álnévként való használatához. Kutatásaink szerint azonban a valóság ennél összetettebb. Dippold, aki a hetvenes évek második felében még maga is amatőr testépítő, egy vonyarcvashegyi budibildinges táborban találkozott a később világhírnévre szert tett fiatal és vézna osztrák testnevelő tanárral. Szerzőnk ekkor még az egri Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola padjait koptatta, s éppen a testnevelés szak felvételét fontolgatta. Könnyen megtalálta a közös hangot a két hasonló érdeklődésű fiatalember, s az edzések szünetében a tábor büféjében fröccsözve cseréltek eszmét a világ dolgairól.
Schwarzenegger részletesen elmesélte, hogy háztáji gazdaságában hogyan kívánja duplájára emelni a tejtermelést, mert mint mondta, a tej élet, erő, egészség, s minden testmozgásnál jobban erősíti az izmokat. Magyar kollégája (bocsánat a kifejezésért) ezen csak röhögött, újabb hosszúlépést rendelt, majd, miután az eszmecsere estbe hajlott, kihívta az osztrákot szkanderre, hogy így vegyen elégtételt a labancokon. Schwarzenegger a 27. fröccs után beismerte ugyan labanc voltát, és bocsánatot is kért, hogy ősei leverték a magyar szabadságharcot, ám Dippold ragaszkodott a szkanderhoz, s annak rendje és módja szerint le is nyomta Arnoldot, aki ennek hatására döntött utóbb mégis a tejfogyasztás helyett az izomerősítés alternatív módjai mellett (torna). Hogy miről esett még szó a két fiatalember között, arról a fáma nem szól, de mint köztudott, Schwarzenegger hamarosan a filmezés felé fordult, Dippold pedig megírta első méltatlanul visszhangtalan (a tanárképző főiskola által kiadott) művét, a
című posztrealista regényt. Sajátos térben és időben indul a regény, mert Schwarzenegger nevű hősünk, a meghatározatlan jövőbeni Magyar-Osztrák Államszövetség polgára munkára jelentkezik Kovács Béla vonyarcvashegyi téeszelnöknél. Homályban marad előttünk, hogy Arnold a téeszirodán töltött három óra alatt mit is mondott az elnöknek. Tény azonban, hogy onnan mint a golfpálya üzemág vezetője távozik. Schwarzenegger 24 fűnyíró segédmunkás és egy asztalos, Dekopír Géza (Dippold alteregója) főnöke lesz, s a következő harminc oldalon operatív tervet készít a golfpálya tereprendezéséhez (ezt hely hiányában, a terv bonyolultsága miatt, nem foglaljuk össze).
A munka közben Dekopír, aki a golfpálya építés közben semmilyen hasznos tevékenységet nem tud kifejteni, Schwarzenegger jobbkezévé és atyai barátjává válik, s gyakori sörözéseik közben fogan meg Arnold fejében a kérdés, hogy mennyit is fogyaszt egy fűnyíró 100 kilométeren. A két barát rájön, hogy ha a segédmunkások tempósan ügetve tolnák maguk előtt a fűnyírót, ahelyett hogy szánalmasan vánszorognak vele, az adott távolságra jutó benzinfogyasztás radikálisan csökkenne. Újítási tervüket Kovács Béla elnök (a literben kiszámított megtakarítás hatására) lelkesen támogatja, így megkezdődhet az edzésprogram. Ennek keretében a segédmunkások a Dekopír által fából készített álfűnyírókkal gyakorlatoznak (ezzel Schwarzenegger barátja fa iránti szenvedélyét igyekszik kielégíteni), százméteres fűnyírós síkfutásban majd négyszázméteres sprintekkel.
Az edzések azonban nem hoznak egyértelmű sikert, mert amellett, hogy Brinza Oszkár segédmunkást felveszik a BEAC csapatába sprinternek, a segédmunkások sztrájkba lépnek, és/vagy extra fejadagot követelnek a konyhán. Mivel azonban a konyhai raktárgazdálkodás ezt nem teszi lehetővé, blokád alá veszik a téeszirodát, ahová Schwarzeneggert behívatja az elnök, s három óra négyszemközti beszélgetés nyomán a golfpálya-melléküzemág legelőrészleggé alakul, Dekopír pedig az álfűnyírókat talicskává alakítja.
Eddig Vizsga volt a címe, de mivel Kovács Tücsi Mihály is írt egy Vizsga című novellát, így új címet kell keresnünk:)
A XIX. század első két évtizedének Prágája a kor sör-, automobil- és
irodalomkedvelőinek Mekkája. Itt él és ír szörnyű belső magányában Franz Kafka, éli a bohémek életét Jaroslav Hasek s megfordul itt rövidnadrágos gyerekként maga Bohumil Hrabal is, a kerskói írófejedelem. És itt él, alkot és nem utolsósorban versenyez Hasek két nagybátyja az amúgy féltestvér Jarumir Laurin és Vacláv Klement, akiknek neve úgy összeforrt az elmúlt évtizedek során, hogy csak Laurin Klement néven emlegetik őket, legutóbb pedig a Skoda Octavia luxuskivitelén olvashatjuk nevüket.
Kevesen tudják (s nem ok nélkül, de erről később), hogy Laurin és Klement nem csupán a Skoda gyár ősét alapították, és az első cseh automobilt tervezték és gyártották, de az irodalom terén is jelentősen alkottak, s mi több az ő gyámkodásuknak köszönhető, hogy megszületett az azóta is hallatlan népszerűségnek örvendő Svejk alakja. Hasek, aki fiatalon árván maradt, nagybátyjai szerelőműhelyében nőtt fel. Napközben segédkezett a Laurin és Klement motorkerékpárok illetve kiváló minőségű személygépkocsik összeszerelésében, esténként pedig betöltve a cseheknél ehhez kötelező tizenötödik életévét, maga is részt vehetett nagybátyjaival azokon az irodalmi sörözéseken az Arany Tigris Sörházban, ahol nem csak rekordok születtek, de többek között Svejk, a derék katona alakja is, aki amúgy létező személy, Klement Usti nad Labemi unokatestvére volt, ráadásul azonos Vladimir Paral anyai nagyapjával.
No, summa summárum, Laurin és Klement ahogy például a híres orosz szerzőpáros Arkagyij és Borisz Sztrugackij mindent együtt alkotott, így azokat a kalandregényeket is, amelyeket az Arany Tigrisben olvastak fel esténként barátaik és a csapos (Jozef Capek, a drámaíró másodunokatestvére) nem kis örömére.
Laurin és Klement bár ponyvaírónak számítottak, nyelvezete jelentős mértékben hozzájárult a cseh irodalmi nyelv megújításához, e téren jelentőségük körülbelül akkora hazájukban, mint nálunk Karinthyé és Rejtő Jenőé együttvéve, akikkel viszont semmiféle rokonságban nem álltak. A magyar kapcsolat azonban mégis fontos esetükben, mert a két világlátott férfiú többször versenyzett híres hathengeresével Magyarországon, mint műveikből megtudjuk rendkívül kedvelték a dörgicsei bort, a Balatont, s magyar barátaiknak se szeri se száma. Filohungarizmusuk okozta végül is, hanem is vesztüket, de ismeretlenségüket a század irodalmában, mert regényeikben gyakoriak a magyar szereplők, sőt a most bemutatott műben a Magyar Királyság nemzetiségpolitikáját mint követendő példát mutatják be, igaz csak áttételesen. Ez azonban mégis elegendő volt ahhoz, hogy a Monarchia felbomlását követően személyesen Benes elnök zúzassa és tiltsa be
című modern pikareszkjüket, melyben két fiatalember verseng egy piros ruhás, karmazsin csizmás magyar dáma kegyeiért. Egyikük Franz Mafla, akit ugyan Kafkáról mintázott a szerzőpáros, de mivel a mafla szó csehül nem jelent semmit, Kafka nem sértődött meg, sőt, jót derült a tréfán, komló-kereskedőként jár Budapesten, s a lóversenypályán felfigyel a piros ruhás nőre, akit sikeresen csábít a Haas és Cvejk cukrászdába franciakrémesre. A fiatal pár itt találkozik Lubomir Hrusinszkyvel, a híres autóversenyzővel, akinek alakját a szerzőpáros saját maga illetve a Cseh Nemzeti Színház doayenjéből gyúrta össze. Lubomir, aki mint a cseh függetlenségi mozgalom erősen karikírozott alakja (Laurin és Klement megrögzött Monarchia-párti), egy aktatáskányi titkos dokumentumot is magával cipel, amelyet, mint a Prága-Isztambul-Párizs Rally résztvevője észrevétlenül juttathat el a francia titkosszolgálat ügynökéhez, Francois Champollionhoz.
Lubomir heves udvarlásba kezd, s látszólag le is csapja a piros ruhás nőt Franz Mafla kezéről, reggel azonban a Hotel Nemzetiben ébredve észreveszi, hogy aktatáskájának lába kélt, akár a piros ruhás nőnek, akinek csak piros ruhája és csizmája maradt a helyszínen, maga pedig valószínűleg Lubomir versenyző bőrruhájában távozott.
Megdöbbenése még nagyobb, amikor a garázsban (kézzel-lábbal) közlik a cseh versenyzővel, hogy ő, mármint Lubomir egy Mafla nevű úr társaságában elhagyta a depót és elindult a következő, Budapest-Makó szakaszon. Lubomir piros kaftánjában először is jegyet vált az Orient Expresszre, majd elorozza egy alvó török utas turbánját, s karmazsin csizmájában Makó felé veszi az irányt. Hihetetlen kalandok után Lubomir egy Peugeot gépkocsival száll be a versenybe és az üldözésbe, azonban Mafla és Piroska, Laurin és Klement gyártmányú gépkocsijával (nyilván a reklám helye) átszakítja a célszalagot, míg a Peugeot a célegyenesben hengerfejes lesz, s Hrusinszky bottal ütheti a nyomukat, Champollion pedig dühöng.
Stiglic, a pesti sólyom
Demizson Ferenc nevével valószínűleg sosem találkozik a magyar közönség, ha nem lép közbe a véletlen. Pontosabban két véletlen. Szerzőnk ugyanis nem más, mint a világ egyik legnagyobb filmbevételét produkáló Titanic úgyszintén világhíressé vált betétdalát éneklő Céline Dijon édesapja. A hugenotta Démijon család még a XVII. században menekült Szabolcs vármegyébe, s ott magyarított Demizsonra, mert a szomszédok a családi legenda szerint következetesen fonetikusan ejtették a büszke ősök nevét. A legendárium voltaképpen csak 1964-ben folytatódott, amikor az egykötetes ifjú író, Ferenc úgy döntött, hogy Québecben, francia Kanadában alapít családot. Első lánya, Céline 1967-ben látta meg a napvilágot, s édesanyja nyomatékos kérésére már a franciául jobb csengésű Dijon vezetéknevet kapta, mert a Demizson (kiejtve) a gallok nyelvén is hordozható borosflaskát jelent, s egy jó családban nevelkedő gyermek – így az édesanyja – sorsát és esetleg művészi pályáját is akadályozhatja. Merthogy Célin (Demizson) Dijon édesanyja nem más, mint a Montreali Operaház egykori művésze: Célin Recqamié.
A kis kitérő után szólnunk kell a másik véletlenről is, mely jelentőssé teszi számunkra Demizson munkásságát. Az ország nagyobbik fele nyilván emlékszik még a Szemjonov regényből készült Stirlitz-filmre, melyben a szovjet szuperkém kalandjai nyűgözték le az egykori szocialista tábor televíziónézőit. Nos, a jelek szerint a Budapestre látogató Szemjonov Stirlitz figuráját Demizson Stiglinc kapitányáról mintázta, s ha minden igaz megakadályozta a
megfilmesítését is. A Demizson-regény vonalát azonban nem pontosan követte, ezért mindenképpen érdemes rövid ismertetőt adnunk az izgalmas, s egyben utolsó írói próbálkozásnak bizonyuló krimiről.
Stiglinc kapitány 1942-ben, kihasználva német csengésű nevét, beépül a Gestapóba, s halált megvető bátorsággal végzi kettős ügynöki munkáját. Lebuktat több, Moszkvában már korábban elhajlónak minősített illegális kommunistát, ugyanakkor az NKVD pesti ügynökeit is rendszeresen informálja a készülő német akciókról.
A szovjet kémszervezetben őrnagyi rangra emelkedik munkája elismeréseként, s egy szatyor kitüntetést is kap Dob utcai lakására. Ebből utóbb több bonyodalom is származik, mert egy titkos fogadáson, melyet Weesenmayer lakásán tartanak, véletlenül a Vörös Hadsereg egyik érdemrendjét tűzi a vaskereszt mellé, s csak nagy nehezen tudja kimagyarázni magát, mondván, hogy csupán viccnek szánta a dolgot. Végül Skorzeny őrnyagy (a Duce kiszabadítója) menti meg a helyzetet, aki a dermedt csendben harsány kacajra fakad, s még a térdét is csapkodja.
Így aztán újabb Törleyt bontanak, s részletesen megbeszélik Magyarország megszállásának tervét.
Stiglinc a találkozó után – igaz kicsit szédelegve az átélt izgalmaktól – Krivcsenkó kapitánnyal találkozik az Almásy téren, hogy átadja neki a fontos információt. A találkozó azonban meghiúsul, mert Krivcsenkó tót kofaasszonynak álcázza magát, Stiglinc azonban elfelejt átöltözni, így a bizalmatlan orosz eladja az összes hagymát és a B pontra távozik. A szerencsétlen véletlen folytán a németek másnap akadálytalanul megszállják az országot.
Stiglinc, a pesti sólyom, Katamarán Lapkiadó, Budapest. 1964.
Ricardo Dali: Astalavista, Dolores!
A Dali név hallatán természetesen mindenkinek Salvador Dali, a világhírű szürrealista festő és életművész jut eszébe, ám az ismeretlenség homályából a múlt évszázad kilencvenes éveinek közepén előlépett 20 évvel fiatalabb testvéröccse, a most 82 éves Ricardo. Az ifjabb Dali szintén festőként kezdte pályáját, s megbecsült tagja volt a madridi festő-mázoló ipartestületnek, művészetekkel azonban egészen mostanáig tüntetőleg nem foglalkozott. Bátyja alkotásait ripacskodásnak tartotta, az avantgárdot pedig „idiótáknak való marhaságként” aposztrofálta, s Salvadorral folytatott gyakori borozgatásaik alkalmával néha még össze is verekedtek egy-egy művészeti kérdés kapcsán.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ricardo maga is járt két évet a sevillai festőakadémiára, s lelkes El Greco rajongóként kiváló epigonnak bizonyult. Állítólag egy időben hamisítványok készítéséből élt, erre azonban semmilyen bizonyíték nincs. Utóbb bátyja sikere láttán annyira megsértődött, hogy többet nem volt hajlandó vászonra festeni, s a főváros elismert festő-mázolója lett. Egyedi tervezésű gumihengermintái olyan népszerűek voltak, hogy csak a legmódosabb spanyol polgárok engedhettek meg maguknak egy mázolást Dalinál.
Salvador halála erősen megrendítette s hetven éves korában végleg felhagyott a mázolással, eladta mesteriskolája épületét, tanítványait szélnek eresztette. A modern művészetről alkotott felfogása is gyökeresen megváltozott, s a harmincas évek neoavantgárd stílusában elsőkötetes szerzőként jelentkezett
Viszlát, Dolores!
című posztdadaista regényével. Be kell vallanunk a nemzetközi visszhangot kiváltó mű nehezen értelmezhető; mert Dali a művészi önkifejezés nyelve és a befogadó felfogóképessége között nem lát szükségszerű összefüggést. Hengermintái ornamentikájára emlékeztető hieroglifikus írásjeleit először el kell sajátítania az olvasónak. Ezt a kis mellékelt transzliterációs tábla segítségével, s némi gyakorlással mintegy hat-nyolc óra alatt megtehetjük. A sajátos írásjelek használatáról a mester egyébként nem volt hajlandó nyilatkozni, csupán azt éreztette az El Pais riporterével, hogy így kívánt elégtételt adni bátyjának a vele folytatott vitákban tanúsított makacsságáért, s most már elismeri, hogy igaza volt a nonkonvencionális művészetek létjogosultságáról folytatott évtizedes vitájukban. Elmondta azt is, hogy sose tudja megbocsátani, hogy egy alkalommal Salvadornak két fogát is kiverte a dadáról folytatott vita hevében.
A regény tartalmát nehezen foglalhatnánk össze néhány sorban. Cselekménye – egyik jeles kritikusa szerint – 546 szálon fut, s a gyakorlatilag önálló történések egyetlen összekötő kapocsa a főhősnő: Dolores, aki mindenféle profán dolgokat cselekszik. Számtalanszor mosakszik, átöltözik, takarít, vécére megy, egy alkalommal pedig fogat mos. A regény csúcspontjának az a 30 soros mondat tekinthető, melyben a tengerpartra utazó Dolores házmesterétől búcsúzkodik, aki így felel neki: Dolores, viszlát!
Ricardo Dali: Astalavista, Dolores!, Madrid, 1995. Del Mundo
Néha az a gyanúm, hogy valaki sci-fi témákat súg álmaimban. Már megint álmondtam egy komplett, ezúttal szélesvászonra való sci-fit. Mit mondjak, sokat izgultam, de reggelre, ahogy az álmokkal történik általában, elfelejtettem a nagy részét. Viszont megmaradt az alapötlet, ahogy a Vizsga című novellámnál is.
Ha mégse írnám meg, akkor majd elmesélem. Azért csak akkor, mert egykori főnökömtől Czakó Gábortól tudom, hogy novella-ötletet elmesélni nem szabad, különben sose írja meg az ember.
Jut eszembe Coleridge úgy emlékszem azt állította, hogy Kubla avagy Kubiláj Kán című versét egy az egyben megálmodta, és azért nem tudta befejezni, mert felébresztették. Hát engem nem ébresztettek fel:)
Nem Ferenc, András. Remélem Andris, örülsz neki! Úgy tíz éve írtam, és alig tudtam kimenteni az akkori world-fileból. Ez a mostani valamiért nem olvassa a régi cuccokat.
Szóval:
Tenger kemény reggel
Testembôl nem lesz semmi
zokni, ágy, fuszekli
egy távoli tenger partyán
arcom emlékét mossa szét Ámor!
Sör, vörösbor és édes mámor
Az elmúlás csillagai elfolynak
Gyuri és Lajos barátom okán
kikkel együtt ittam éjjel, nappal
és végül délután
Az ismét feledô jövôbe
ledöntöm tenyérrel az asztalt
arcom csattan végül reggel
s óh, mily kemény az aszfalt
Rendhagyó módon ezúttal egy megjelenés előtt álló pikareszk-dokumentum regényt veszünk górcső alá. Éppen ezért alighanem kevesen hallottak eleddig az ismert szerző legújabb, készülő művéről, amelyben a Vak Bottyán-kutatás, korántsem könyvtárszagú legújabb eredményeit foglalja össze személyes élményeivel és nemkülönben alkotó fantáziával fűszerezve. A magyar Indiana Jonesként is emlegetett Fáy első, Ferencesek Gyöngyösön – Fejezetek a gyöngyösi barátok életéből című kötetével nem csupán szakmai körökben keltett elismerést, de a fiatalabb, kalandvágyó novíciusok példaképévé is vált egyúttal. Homlokpántos elemlámpájával, kezében földradarjával illetve kőműves kalapácsával valóban elismerésre méltó felfedezésekkel gyarapította a hazai tudományt. Így fedezte fel még 1999-ben a két évszázad előtti pestisjárvány áldozatainak befalazott katakombáját, de hasonló módszerrel találta meg az 1945-ben a kommunisták elől elrejtett, úgyszint befalazott Fustus Bibliát is.
A szerencsés felfedező szinte a véletlennek köszönheti, hogy Zsámbékon jártában is magával vitte kedvenc földradar készülékét, és a Mátyás nevű kocsma hátsó udvarában egy eladdig ismeretlen járatot talált, benne egy ládikát, amely nem mást, mint Vak Bottyán latin nyelvű titkos naplóját tartalmazta.
A napló híven követi történelmünk izgalmas eseményeit. Bottyán János 1687-ben írta bele első bejegyzését, midőn I. Lipót Zsámbéki várkapitánynak nevezte ki az addigi esztergomi hadnagyot, mert a helység határában bekerítette és szétverte a Fehérvárról Budára igyekvő török hadat. Meg is jegyzi az újdonsült kapitány: „Ejh, ebtermészetű az török!”
Fáy nem kevesebbre vállalkozik művében, mint hogy rendhagyó módon egyszerre dokumentálja felfedezéseit, másfelől pikareszk regényben dolgozza fel Bottyán János életét, s kalandjait. Ezért aztán a mű cselekménye nem egyszerűen két szálon fut, de két idősíkban is játszódik, napjainkban illetve a XVII-XVIII. század fordulóján. Eredeti írói módszert választva a két egymástól független cselekmény pedig egyáltalán nem kapcsolódik össze, csak mintegy egymást követik a különböző fejezetek. Fáy tehát
Vak Bottyán nyomában
című művével megalkotta a dekonstruált kollázsregény műfaját, s ez önmagában is irodalomtörténeti jelentőséggel bír.
Az első fejezetben szerzőnk leírja a napló megtalálásának körülményeit, majd pipára gyújtva azon gondolkodik, vajon jelentős felfedezést tett-e, s végül arra a következtetésre jut, hogy igen. A második fejezet teljes egészében a regényé: Vak Bottyán (ekkor még Bottyán kapitány, meglévén mindkét szeme) haditervet készít a török megleckéztetésére, s elhatározza, hogy borsot tör a török orra alá. Egyben a szerző lábjegyzetéből megtudjuk azt is, hogy eme szólásunk eredetét a valóságban is hősünknek köszönheti, mert az alaki gyakorlatot végző törökök közé a kapitány ágyúiból négy kis hordó borsot lövetett, mire azok szétszaladtak. Ekkor kiáltott emigyen: „Hát ezeknek jól borsot törtem az orruk alája”. A következő fejezetekben a szerző folyamatosan elmélkedik, Bottyán János pedig folyamatosan borsot tör a törökök orra alá, egészen az ország teljes felszabadításáig.
Az igazi izgalmak akkor veszik kezdetüket, amikor a már vak Bottyán immár II. Rákóczi Ferenc generálisa lesz, s az itt nem részletezett, hihetetlen kalandok során egy lendülettel felszabadítja a Dunántúlt. Közben Fáytól megtudjuk, hogy a napló tanulsága szerint alighanem Vak Bottyán fedezte fel a vízöblítéses vécé ősét.
Utóbb, Vak Bottyán védekező harcokba bonyolódik, s az őt üldöző Heister generális elől az államkassza nagyobbik részével Gyöngyösre menekül. Közben megtudjuk, hogy a földradart szervízbe kellett adni, pedig a szerző kalapácsával a rendház pincéjének északnyugati falán ígéretes kongást észlelt éppen, de egyelőre nem tudjuk meg, hogy ennek mi köze van tárgyunkhoz. Bottyán generális nem tudván ellenállni Heister hadainak, hűséges inasával és az államkasszával beveszi magát a rendház pincéjébe, s mint naplójából tudjuk egyszerre két oldalról igyekeznek befalazni a kincset, sajnos azonban az utolsó tégla felrakásakor kiderül, hogy a tábornok a rossz oldalon áll. Elbúcsúzik hát hűséges szolgájától, a résen kidugja naplóját, s behelyezi az utolsó téglát. A szerző végül jelenti az olvasónak, hogy megjavult a földradar, s immár a bontáshoz szükséges engedélyek birtokában van, pipára gyújt, s titkok felfedezését ígéri, lábjegyzetben pedig megjegyzi, hogy Rákóczit igen érzékenyen érintette az államkassza eltűnése, és alighanem komolyan befolyásolta a szabadságharc kimenetelét.
Befejeztem a Vizsga című novellámat, és az előbb el is küldtem a Galaktikának. Most pedig ünneplés képpen megnézek egy Csillagközi romboló epizódot:)
Krikettregény
Tolkient ugyan egyáltalán nem kell bemutatni a hazai olvasóközönségnek, azonban a több ezer oldalnyi remekművet hátrahagyott szerző munkásságának egy jelentékeny része még mindig okozhat valódi meglepetéseket. A Gyűrűk Urának előszavában a szerző maga meséli el, hogy a három alapkötetet háború alatti magányában írta, s levelekben küldte el Dél-Afrikában repülőszolgálatot teljesítő fiának. A visszavonult életet élő oxfordi nyelvészprofesszor így szinte véletlenül vált a világirodalom egyik legolvasottabb szerzőjévé. Életét nem övezik legendák. Leginkább az terjedt el róla, hogy az egyetemi város egyik pubjában néhány professzor barátjával Ale sört kortyolgatott, s misztikus látomásai felelevenítésével és azok diakron nyelvvizsgálatával töltötte idejét.
Talán szándékosan titkolta kalandokban bővelkedő ifjúkorát, pedig annak maradt írásos nyoma is. Igaz, hogy csak nemrégiben került elő az indiai Ranganathan Nemzeti Könyvtár segédkönyvraktárából, egy lelkes hindu Tolkien-kutató jóvoltából. Elfeledettségét leginkább az indokolja, hogy a nyugati világban szokásos ETO (Egyetemes Tizedes Osztályozás) rendszer helyett az indiai könyvtárakban a filozófiai alapú Ranganathan-féle osztályozást használják a könyvtárakban, mely a hindi-, a buddhista filozófia és a szabad asszociáció alapján helyezi az írásos műveket egyik vagy másik könyvcsoportba. Így aztán Tolkien korai műve, a Krikettregény az extrém sportok polcára került, ahol aztán ötven éven át senki sem nyúlt hozzá.
A Brit Birodalom Indiai Császárságában kiadott paperbook mindössze nyolc köteles példányban jutott el a szigetországba, ezeket azonban – Tolkien titkos naplója szerint – maga a szerző tulajdonította el egyenként a nagy közkönyvtárakból. A szigorúan ellenőrzött egyetemi könyvtárból például Crombie-kabátja belső zsebében csempészte ki a tanári tekintélyét potenciálisan romboló művet. Egyedül a Királyi Magánkönyvtár példányát nem sikerült birtokába kerítenie, bár a könyv gerincét és előzéklapjait kalandos úton megszerezte, élete végéig nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy esetleg az uralkodó olvashatta titkolni szándékolt művét.
Minderre egy királynői kihallgatás eseményeiből következtetett, amikor II. Erzsébet lovagi címet adományozott a Királyi Kiadónak milliárdos bevételt hozó Lord of the Ring szerzőjének, a birodalom hírnevének öregbítéséért. Ekkor ugyanis őfelsége – legalábbis Tolkien szerint – huncutul rákacsintott a tekintélyes professzorra.
Hogy a visszavonult életet élő szerző rejtegette a
KRIKETTREGÉNYT,
a mű ismertetése után talán az olvasó sem csodálkozik majd.
A két világháború között majd egyéves üdvhadseregbéli szolgálatot teljesítő ifjú Tolkien több hónapot India északi tartományaiban töltött. Önéletrajzi ihletésű regénye pedig az európai avantgárd harmadik hulláma, a szürrealizmus jegyében született. Főhőse, Neiklot – visszafele Tolkien – skandináv születésű protestáns hittérítő elhatározza, hogy tisztán szellemi alapon nyomába ered a Káma Szútra keletkezésének, barátjával, Borisszal, az orosz nyelvésszel, az északi tartományok elzártan élő népei közé indul környezettanulmányra. Már maga az útleírás is lenyűgöző. Neiklot és Borisz az ősi hindi kultúra isteneivel, elfeledett törzsek szellemeivel találkozik útja során, s számtalan kalandjukban nagy segítségükre van a barátkozási és korrupciós céllal magukkal vitt százötven liter portorikói rum, poharazgatva általában mindenki megenyhül a vándorok iránt.
Az utazás során több csoda is történik. Borisz például egy férfialakban megjelent Sívával történt italozás közben perfekt páli nyelven kezd beszélni - holott azelőtt még sose tett ilyet -, amit Neiklot ugyan nem ért, de a törzs heves bólogatása meggyőzi róla, hogy itt bizony csoda történt.
Végül kalandos utazásuk során elérkeznek a Káma-Szútra szülőhelyére, a Nepál határán fekvő Handszmivátá kolostorba, ahol a magukat lámáknak nevező kopasz fiatalemberek eleinte bizalmatlanul fogadják őket. Az ajándékba adott kis hordó rum azonban megteszi hatását, s a legidősebb láma csak annyit kérdez: ”Marlboro nix?”.
A tudóspáros így végül a legjobb, vörös perzsaszőnyegekkel borított szobákat kapja, s megkülönböztetett figyelemben részesül. Egy reggeli kávézás közben ugyan a zúgó fejű Borisz megjegyzi, hogy kissé furcsán viselkednek ezek a lámák – merthogy a korábbi útleírások alapján sokkal puritánabbnak képzelte őket, s géppisztolyt sem hordtak a vállukon -, de Neiklot megnyugtatja, hogy ezek bizony aranypofák, és a maguk módján nagyon vallásos emberek. S valóban, a kedves vendégek ünneplése heteken át folytatódik, már délelőtt elkezdődik, s kora hajnalig tart, általában pedig az ősi nepáli sznapszer játékkal fejeződik be, melyet 61 lapos kártyával játszanak.
A hetedik napon, amikor Borisz felfigyel arra, hogy ezek a lámák milyen élénk kereskedelmet folytatnak, meg azt firtatja, hogy minek nekik a páncélautó, végre a szerzetesek érdeklődni kezdenek jövetelük céljáról.
Amikor Neiklot elmondja, hogy a „Káma Szútra filozófiáját kutatják”, a boncok széles mosolyra fakadnak, s azt mondják, hogy a dolog megoldható, csak kicsit sokba fog kerülni. A vidám kutatóknak azonban nem számít a pénz, s itt ugyan a regény folyása kissé töredezetté válik, az utolsó sorok azonban a küldetés sikeréről árulkodnak: 101., krikett verzió.
A magányosság tornya
Ferdinand Eiffel: La tour de la solitude
Kevéssé közismert, hogy Ferdinand Eiffel, a nevéről elhíresült torony valamint a Nyugati pályaudvar építője a szépirodalom terén is jelentőset alkotott. Magyarországon szinte semmit sem tudunk arról a nemes versengésről, mely közötte és közeli jóbarátja, Jules Verne között bontakozott ki a századvégen szárnyra kapott korai francia tudományos-fantasztikus irodalom területén. Verne Gyula, aki a maga részéről egyáltalán nem kívánt műfajt teremteni – sőt komolyan hitt elképzelései közeli megvalósulásában – koncepcionális vitába keveredett Eiffellel, aki mérnökemberként kételkedett barátja némely meglátásában. Sehogy sem akarta például elfogadni, hogy az ágyúgolyóban kilőtt emberek életben maradhatnak, mivel szerinte a Holdba csapódáskor olyan vastag szivacsréteget kellene az „űrhajó” orrába rakni, amelytől az utasok maguk már nem férnének a szerkezetbe.
Eiffel ezzel szemben hazánkban ismeretlen műveiben a kor tudományos színvonalának megfelelően realizmusra törekedett, ezért az Utazás a Holdba versenytársának szánt művében egy rakéta-meghajtású járművet írt le, amelyik azonban szerencsétlenül jár, mivel Eiffel számításai szerint az űrjárműbe nem lehetett volna elegendő üzemanyagot elhelyezni. Eiffel hősei elszáguldanak a Hold mellett, s a levegő elfogytával megfulladnak. A regény haláltusájuk részletes leírása. Verne szerint azonban barátja műve „hihetetlenül unalmas, híján van minden fantáziának”, s ráadásul „ebből hatszáz oldalt senki sem képes végigolvasni”. Eiffel annyira megsértődött az igaztalan kritikától, hogy évekig nem volt hajlandó barátjával beszélni. Az élet azonban Vernét igazolta, mert művei világsikert arattak, és milliós példányszámban fogytak el. Ezzel szemben Eiffel „Utazás a Hold mellett” című regényéből csupán néhány példányt vásároltak meg.
A most ismertetett „A magányosság tornya” Eiffel legsikeresebb regénye, érdekessé – kétségkívül meglévő irodalmi értékei mellett – igazából az teszi, hogy Párizs leghíresebb építménye e mű lapjain született meg először.
Eiffel ebben a rövidebb novellisztikus elemeket is tartalmazó művében a századforduló marslakókultuszának állít emléket. A magányosság tornya tulajdonképpen egy óriási rádióantenna, amit a regénybeli földlakók építenek, hogy szikratávírójeleket küldjenek a vörös bolygó értelmes lényeinek. (Valódi irodalomtörténeti szenzációnak számít, hogy Eiffel az igazi torony megépítése előtt tíz évvel már lerajzolja Párizs emblematikus építményét.)
A cselekmény drámai konfliktussal indul. Dr. Kuznyecov, a Moszkvai Cári Akadémia vendégprofesszora vérre menő vitába keveredik dr. Lafontainnel, a Sorbonne professzorával, arról, hogy a távmondatot úgy kezdjék-e, hogy „Kedves vörös barátaink”, avagy úgy, hogy „Kedves zöld testvéreink”. Kuznyecov politikai okokból a „zöld” verzióhoz ragaszkodik, mivel úgy véli, hogy a „vörös” megszólítás a Kommunista Internacionálét erősíti, s az egyébként elavultnak tekinthető zöld-emberke elméletet támogatja. Lafontain hiába tesz az orosz tudós elé megdönthetetlen bizonyítékokat arról, hogy a marsbeli lakosok vörös bőrűek, Kuznyecov hajthatatlan. Pedig, mint utóbb kiderül, Lafontain fia és Irina, a Kuznyecov lány jegyesek. A két bősz apa párbaja tragédiával végződik, az orosz átszúrt májjal holtan zuhan a pástra. Ezek után Irina Kuznyecova felmászik az „Eiffel-toronyba”, s leveti magát a magasból. Pierre, a vőlegénye követi a halálba, s végül csak a magába roskadt Lafontain ősz fürtjeit lobogtatja a Szajna felől fújó szél. A professzor tönkreteszi az óriási szikratávíró elektromos tekercseit, majd végszóként így szól: „Nagy felfedezés előtt álltunk, s most már nem számít nekem. Más se beszéljen a marslakókkal többé. Ez a torony pedig a magányosság örök tornya maradjon!”.
(Ferdinand Eiffel: La tour de la solitude, Sorbonne-Heidelberg Verlag, Paris-Heidelberg, 1948)
Cipó vizslánknak egyértelmű bizonyítéka van az új jégkorszak beköszöntére. Tavaly június végén született jó melegben. Ez a kellemes éghajlat egy darabig eltartott, aztán azóta csak romlik a helyzet. Eleinte csak hűvös szél fújt, eső esett, hideg sárba hemperegni meg már nem olyan élvezet. Később leesett az a fehér izé, ami mókás ugyan, de kellemetlen érzés a kutya lábának, mostanra meg megfagyott minden. Szóval beköszönt a jégkorszak.
Tegnap meg a Természettudományi Múzeumban voltunk a gyerekekkel, ahol sok mindent megtudtunk a természetvédelemről. Fene tudja hogyan került szóba a Tata, de háromszor is el kellett mesélnem idevágó párbeszédünket, amely a dialektológusok és a zöldek számára is komoly tanulsággal szolgálhat. Tata teljes ifjúkorát egy tanyán töltötte, és manapság gazdának neveznénk. Szóval egy becsei látogatásunk alkalmával mesélt a régi időkről a fiamnak a másik szobában, amikor egyszer csak felébresztett tévé előtti szendergésemből, hogy tisztázza a helyzetet.
- Te Lala - így a Tata -, a girind az a görény?
- Nem tudom, Tata. Milyen az a girind?
- Hát, a girind, az olyan, mint a pácó, csak nagyobb, meg hosszabb a szőre, és a farka is nagyobb.
- Alighanem görény lesz - feleltem, mert azt már korábbról tudtam, hogy a pácó az a patkány arrafelé.
- Na, legénykoromban beszorítottuk a tyúkolba, és lapáttal agyonvertem - ezt mesélte éppen a fiamnak.
- Na, de miért? - kérdeztem megrökönyödve, mert addig egy olyan Homoki Nagy István féle kedves természetfilm járt a fejemben.
- Hát muszáj volt, megfojtotta a tyúkokat!
Ahogy kekttővel ezelőtti blogbejegyzésemben olvashatták(tok), George Lucas eredetileg nem úgy alkotta meg a Csillagok háborúja folytatását, pontosabban elõzményét, ahogy azt a moziban láthattuk. A film eredeti sztoriját egészen a legutóbbi idõkig sürû homály fedte, egészen addig, míg Lucas elbocsájtott kubai inasa, Martinez meg nem szellõztette a történetet a Miami Herald hétvégi mellékletében.
Az új trilógia elsõ részében Anakin Skywalker (utóbb Darth Vader), Obi van Kenobi és Yoda érettségire készülnek a központi bolygón, ám különféle misztikus okok miatt rettenetesen berúgnak, majd Yoda hirtelen felindulásból nyelvével megfojtja a császár egyik unokaöccsét. Az ítélet súlyos: a három fiatal csak jövõre teheti le a maturát. Mindhárman kénytelenek munkát keresni. Az elsõ (mínusz harmadik) végén Anakin, aki egy spanyol étteremben lesz pincér, beleszeret egy háztartási munkát végzõ android lányba. És itt kezdõdik a sajátosan a
The Next
címet viselõ rész, melynek elsõ jelenetében Anakin Skywalker szerelmeskedik a már korábban is említett hölggyel. (Mint közismert, az androidok humanoid lények, de szervezetük alapjában tér el az emberitõl. Általában önálló értelemmel rendelkeznek, kialakult érzelmi világuk is, ám mivel testük mechanikus alapú, ha elektrontelepeik áramutánpótláshoz jut, gyakorlatilag örökké élnek, s ez tudatukat néha kedvezõtlenül befolyásolja.)
Eme jelenséggel találkozik hamarosan Anakin is, akinek csókolózás közben egy spirálrugó akad a nyelvébe. Anakin fájdalmasan feljajdul, a lányban lelki törést okoz a dolog, ráébred, hogy nem ember, s hatalmas villanással kisüti telepeit, melynek következtében Anakin kiváló minõségû mûkezet kap.
A következõ képen már a lábadozó Anakinnal találkozunk, aki a korházban arra ébred, hogy a homlokát hûséges barátja, Yoda nyalogatja. Ép kezét pedig Obi van tartja, épp a pulzusát számolja. Summa summárum, Anakint a giccses jelenet után megszöktetik a kórházból, s elviszik az egyik közeli sörözõbe, hogy új tervüket ismertessék vele. Az ír kocsmából viszonylag gyorsan kénytelenek távozni, mert Anakin vaskezében lépten-nyomon összetörnek a korsók. Valószínűleg ez az a pillanat, amikor elõször megkörnyékezi az idõsebb Skywalkert a sötét erõ, mert kékes fény gyúl a szemében, amikor a széket behajítja a bárszekrénybe. A fentebb említett tervet azonban nem ismerhetjük meg, mert az újabb ítélet rongálásért számüzetés, s az érettségi két évvel való halasztása.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a fiatalokat épp Yoda bolygójára számûzik, ahol azonban mocsáron és õserdõn kívül nemigen található semmi se. A lányok nem tetszenek Anakinnak, mert erõsen hasonlítanak Yodára. Anakin és Obi van így a T-szárnyúakkal való repülést és a légi harcot gyakorlolja, mialatt Yodát nem lehet kirángatni a nyolcvan lakosú fõváros egyetlen szórakozóhelységébõl, ahol lányok is vannak.
Anakin egyre búskomorabb lesz, szemében gyakrabban világlik fel a kék fény, s egyszercsak légiharc gyakorlása közben rommá lövi a Kék nyelv nevû bárt, ahol épp Yoda is tartózkodik. Hiába mondja aztán, hogy véletlen volt, a lebernyegfülü ûrlény nem hisz neki, Obi van, pedig nem tud állást foglalni, mert mint mondja, éppen másfele nézett. A vita elmérgesedik, Yoda pedig egyre gyakrabban nyalogatja a szája szélét, ezért hát Anakin végül is egy szénszállító fedélzetén elmenekül a bolygóról. A fõváros felének lerombolása azonban nem marad visszhang nélkül, s Anakin képességeire felfigyel a gonosz Palpatine császár ha lehet még gonoszabb apja. Sejthetjük ezek után, hogy Anakin a következõ részben sem teszi le az érettségit.
(ps. Igen ám, de nem találom a harmadik, azaz -1. részt, és arra sem emlékszem, hogy melyik évben jelent meg és hol, úgyhogy izé:) )
Majoros Sanyi barátom új kötetét olvasom, a Tranzitszállót. Pontosabban annak első kisregényét, amelyik ugye nem a Tranzitszálló:) Na, ezt majd mindenki megérti, ha vesz egy kötetet magának. Érdemes. Néhány oldal után úgy érzem, hogy egy bácskai faluban vagyok szemfüles villanyszerelő, egy jó humorral megáldott buddhista szerzetes és egy visszavonult strici számtani átlaga. Remélem, Sanyi megérti, hogy a tökéletes emberre gondoltam:)
Hát ezt itt jó régen írtam, még a Star Wars második trilógiájának megjelenése előtt. Biztosan tudom, hogy Lucas eredetileg az itt ismertetett filmet akarta leforgatni, de félrevezették. Talán azért is most és ezt, mert múlt hét pénteken a Galaktika szerkesztőrségében koccintottunk egy jobb évre. Jó olvasást!
Lucas: Csillagok háborúja - Új sorozat 1.
Ma már aligha vitatható: George Lucas a Csillagok háborújával megteremtette a nyolcvanas évek egyik nagy legendáját. Most az egykori rajongók jó másfél évtized múltán ismét lázba jöhetnek, mert szeptembertől már a hazai mozikban is vetítik a trilógia szintén három részre tagozódó előzményét, azaz a mínusz harmadik részt, melyben az ismert történet főgonosza, Darth Vader még
szeplőtelen ifjúkorával ismerkedhetünk meg.
Lucas, akárcsak nagybátyja J. R. R. Tolkien, a fantasy irodalom másik nagy legendateremtője, már az első sorozat megírása előtt teljes mitológiát alkotott. Amit láthatunk a filmvásznon, vagy olvashatunk a Gyűrűk Ura lapjain, csupán a jéghegy csúcsa. Tolkien esetében a mitológiát egy külön kötetben, a Szilmarillokban találjuk, Lucas ellenben titkos, postaironnal írt naplójában rejtette el Vader nagyúr, azaz Anakin Skywalker legendáját a kíváncsi rajongók szeme elől.
Egészen három héttel ezelőttig tehát az új sorozat cselekménye hétpecsétes titoknak számított. A már leforgatott első rész szereplői szerződésükben vállalták a hallgatást, ennek megszegése esetén pedig gázsijuk kétszeresének visszafizetését. A történet rezüméje azonban mégis megjelent a Miami Herald hétvégi mellékletében, mégpedig Lucas nemrégiben elbocsátott, kubai származású inasa jóvoltából. Ahogy Rodriguez Martino, az elbocsátott alkalmazott írja cikke bevezetőjében, a postaironos naplóra Lucas fehérneműi között bukkant, s mint szenvedélyes sci-fi rajongó minden nap, takarítás közben egy félórát olvasgatott a gardróbszobában. Így aztán fél évébe tellt, amíg az utolsó bekezdésig jutott, amikor is Lucas tiszta zokniért benyitott a gardróbba, s legféltettebb kincsét Martino mocskos mancsában látván, az inast azonnal elbocsátotta. Ezért aztán, szabadkozik Martinez, az új trilógia harmadik részének legvégéről nem tud beszámolni az olvasóknak, bár alig hiszi, hogy nagy meglepetéssel érne véget Anakin és Anakinné nászéjszakája, hiszen a már ismert folytatásban, a Csillagok háborújában Luke már kamaszgyerek.
Mint olvasóink nyilván már kitalálták, ezúttal rendhagyó módon egy valóban lappangó, ám fél év múlva már a mozikban is látható remekmű tartalmi összefoglalóját adjuk közre, méghozzá Martinez beszámolója alapján.
Az eredet (első rész)
Anakin Skywalker (utóbb Vader nagyúr), Obi van Kenobi és Yoda, a lebernyegfülü űrlény a történet elején gimnáziumi osztálytársak, és épp az érettségire készülnek a Központi Bolygó egyik előkelő magángimnáziumában. A három jóbarát elhatározza, hogy minden nap másikuk kollégiumi szobájában készülnek, elsősorban a matematika maturára, mert az űrflottánál, ahova mindhárman jelentkeznének, az a legfontosabb felvételi tárgy. A tanulást azonban jelentősen akadályozza, hogy Obi van földműves szülei 84 gallon házipálinkát küldenek a sikeres érettségire, mert a téridő kontiuunum megszakadása miatt a csak később bekövetkező érettségi bankettről készült hologramfelvétel, az esemény megtörténténél hamarabb jut el a jószívű szülőkhöz. Az intelligens Anakin ebből pedig arra a következtetésre jut, hogy mindannyian leérettségiznek úgyis, tehát teljesen felesleges magolással fárasztani magukat, jobb lesz inkább gyorsan elfogyasztani a házipálinkát, nehogy a többiek megigyák előlük. Obi van ugyan ódzkodik ettől, mondván, hogy nem kéne előre inni a medve bőrére, de erre Yoda megkérdezi, hogy mi a fene az a medve, és a három jóbarát egymás nyakába borulva kacag - magunk között szólva nem tudjuk miért -, majd az elkövetkezendő időt meglehetős részegségben töltik.
Talán ebből is keletkeznek az első igazi konfliktusok. Sőt nem is csak talán, de egészen biztosan. Az űrkocsmába betérő, már nem teljesen józan fiatalok egy alkalommal ugyanis összeszólalkoznak a császári család egy távoli rokonával, aki rasszista megjegyzést tesz Yodára. Obi van békítőleg próbál fellépni, mondván, hogy a nagyságos Gromula úr, nyilván nem úgy gondolta a dolgot, de amaz megerősíti, hogy Yoda igenis bűzös mocsári patkány. Anakin ekkor valamit Yoda
fülébe sziszeg, mire a lebernyegfülű bravo studente irdatlan hosszú nyelve kivágódik szájából, Gromula nagyúr nyaka köré tekeredik, s kiszorítja belőle a szuszt mind.
Az ítélet tömör és velős. A fiatalokat kicsapják a nappali tagozatról, s csak levelezőn érettségizhetnek évismétléssel. Az elkeseredett három jóbarát így idénymunkát kénytelen vállalni, és egy időre elszakadnak egymástól. Yoda cipőpucolóként keresi az albérletre valót, ami viszonylag könnyű kenyér, mert egyetlen nyalással végez egy pár cipővel. Obi van házitanítónak szegődik, Anakin pedig mosogatófiú lesz egy spanyol étteremben, ahol a film utolsó jelenetében meglát egy gyönyörű, ezüstbőrű android lányt, amint a gázrezsót drótkefézi.
Nelteköt Ókcif: A sivatag felissza a vért
A XVI. Századi kopt irodalom legismertebb szerzője, Nelteköt Ókcif hányatott és egyben tragikus sorsú alakja korának. Nelteköt (a kopt nyelvben a vezetéknév megelőzi a keresztnevet) szinte egész életét bujkálással töltötte, álruhából álruhába öltözött, városról városra vándorolt, menekült az Egyiptomot uraló törökök elől. A kopt nemzet öntudatra ébredésének előfutára volt, keresztény vallású lázadó a muzulmán tengerben.
Első összeütközése a „török kutyákkal” a legenda szerint még gyermekkorában esett meg: éhező családjának görögdinnyét lopott a törököktől, s ezért a saríja szerint jobb keze levágására ítélték, s már a vágás helyét jelölő piros szaggatott vonalat is ráfestette a hóhér, ám végül sikerült megszöknie. Ettől kezdve írta híres gúnyverseit a törökökről, melyek fennmaradt darabjait sokáig ismeretlen szerző munkájának tartották a kutatók. (Egy jellemző fricskájában így szól a rettegett Kizil Elma basáról: „Míg anyját szopta a kurafi Elma, mocskos mancsában nem volt más csak alma.”) Nelteköt azonban kétségkívül létező személy, bár egyes szovjet irodalomtudósok – esősorban is Szergej Tretyakov és Vlagyimir Baldukovszkij – évtizedekig igyekeztek bebizonyítani, hogy több legendás alakból gyúrták össze személyiségét, hasonlóan Jézus Krisztushoz. Hogy voltaképpen mit is akartak Neltekök esetében ezzel, nem tudhatjuk. 1976-ban azonban perdöntő bizonyíték került elő egy núbiai kopt szentélyből: Nelteköt jól konzerválódott felleghajtó köpönyege és egy pergamen Nelteköt legendájával, valamint egyetlen regénye, a Sivatag felissza a vért kézirata.
A XVI. Századi regényirodalom eme remeke alig húsz éve ismert darabja azonban egészen új megvilágításba helyezi az irodalom műfajtörténetileg eddig feltérképezettnek hitt időszakát.
A korszakban népszerű pikareszk regények arab változatát követi cselekményében. E tekintetben története sablonosnak látszik, ám a jól megformált jellemrajzok kiragadják az elfeledett művek sorából. Mehemed, a török kereskedő, aki a történet szerint a saját apját is eladta – Nelteköt mindig éles iróniával szól a törökökről-, egy kopt faluba, Sátatukrűbe érkezik, s mérgezett gyümölcsöt árul, ugyanakkor mézesmázos beszédével elszédíti a kopt keresztény pátriárka lányát, Iscaperggest. Ennek becsületes kopt udvarlója, Retsempeyg bosszút esküszik, ám a mérgezett datolya miatt későn érkezik, s a hirtelen szenvedélyre lobbant török elrabolja a lányt, s még tevéit is hátrahagyja. Retsempeyg kardjával lekaszabolja a gyűlölt Mehemed tevéit, s néhány tömlő vízzel űzőbe veszi a szökevényeket. Kihasználva az éjszaka lehűlt levegőt, s azért is, nehogy megfagyjon, Retsempeyg rohanva követi a nyomokat, s végül hajnalban utol is éri Mehemedet, s halálos párbajra hívja ki. A török nem térhet ki a viadal elől, ám aljasul szerszámíjjal megsebzi Retsempeyget, a lányhoz pedig így szól: „Sátatukrű raygam a e gészsérem ygan lút men…?” azaz Sátatukrűben kívánsz-é elfonnyadni hamvazó virágszál, vagy inkább az én sátram ékköve leszel enként jómódban? Mert ha nem, erőszakkal fogod szolgálni kényem-kedvem… S Iscaperggest nemet mondott. Mehemed a tűző napon hagyta pusztulni Retsempeyget, akinek a sivatag felitta a vérét. Tizenhárom év múlva azonban félszemű koldus érkezett Mehemed városába, Akiluardyhba, és a mecset előtt alamizsnát kért tőle. Mehemed rosszindulattal csak annyit mondott: „Keresd a magad kenyerét más szőnyegén, pusztulj paraszt!”. S a koldus, akiről könnyen kitalálhatjuk, hogy nem volt más, mint Retsempeyg – akit három nap múltán találtak meg a sivatagban testvérei, s kihúzván a nyílvesszőt a szeméből, megmentették életét-, így válaszolt: „A sivatag felitta véremet, szerelmemet meggyaláztad, nincsen helyed e világban, de a pokolban sem. Pusztulj kutya!” – s azzal dzsidáját Mehemed homloka közepébe döfte, s elnyelte a sivatag végtelensége.
Gróf Zrínyi Miklós: Várbéli nagy tracta
Amióta Zrínyi Szigeti veszedelme bekerült a középiskolai tananyagba, aligha találunk diákot e honban, aki ne mondaná föl nekünk, hogy a horvát bánt vadkan ölte meg illetve hogy a hős tábornok felégette az eszéki hidat, sőt a szorgalmasabbak még az eposzi kellékeket is felsorolják sebtiben. Ami Zrínyi halálát illeti, kortársai gyanakodtak persze, s bécsi ügynököket emlegetett a fáma, ám Bethlen Miklós emlékirata egyértelművé teszi: vadászbaleset történt, s a főúr utolsó szavait olvasván: „Rútúl bánék vélem a disznó, de imhol egy fa, sebtiben állítsátok meg véle az sebnek folyását, az arra igen jó!”, aligha maradhat kétségünk.
Azonban ami a költő-hadvezér szellemi munkásságát illeti, aligha elégedhetünk meg az irodalomtörténeti sztereotípiákkal. Tasso modorában, a barocco moderato stílusában írt Szigeti veszedelem valóban legjelentősebb munkája, ám a „maradék” is érdemes arra, hogy megemlékezzünk róla. Ezúttal nem megfeledkezve történelmi és hadtörténeti értekezéseiről mint az első magyar nyelvű vígeposz szerzőjét, illetve a barokk építészet meghonosítóját mutatjuk be a költő-főurat.
Zrínyi itáliai tanulmányútja után, 1637-ben vette át birtokai irányítását, s költözött be Csáktornya kecses, gótikus kastélyába. Testvére, Péter a családi birtokok közül a tengermelléki részeket kapta. A fiatal főúr több hadjáratban is bizonyította kiválóságát, s talán a zord vitézi élet következményeként, de délceg ifjúként emlegették kortársai. Ahogy azonban teltek felette az évek, s a hadviseléstől is egyre inkább a „penna” felé fordult, úgy alakult alkata is egyre inkább tekintélyessé, s mint a korábban említett Bethlen Miklós megjegyzi: „Bizony ruhájában négyszer elfértem volna, pedig nem valék kis ember.”. Zrínyi állítólag sokat élcelődött alkatán, s egy anekdota szerint egy kiadós lakoma reggelén kőmívesekkel szélesíttette meg a csáktornyai lovagterem keskeny, gótikus ajtaját, hogy hálószobájába térhessen pihenni.
Végül 1661-ben Vassenhoven holland építész-hadmérnökkel hozta össze a sors, akinek megbízást adott Zrínyi-Újvár tágas barokk stílusban való megépítésére. A baj csak az volt, hogy a „hasas ajtók” mintáját követte a várkapu is, amelyet azonban így csak nagy emberáldozatok árán lehetett megvédeni a betörő ellenségtől. Szerencsére Zrínyi-Újvárat azonban sose vették ostrom alá. Sorsának „igaz történetét” immár az „Adriai tengernek balneája”, a testes Zrínyi jegyzi 1662-ben Bécsben megjelent,
Várbéli nagy tracta
című vígeposzában. Az állandó eposzi kellékek közül rögtön a fohásszal találkozunk a műfaj szabályainak megfelelően. Ebben Zrínyi a dévaj Dionüszoszt kéri, hogy engedje őt lefogyni legottan, de kímélje meg közben a szomjúságtól és éhségtől is. A történet az épphogy felépült Zrínyi-Újvárban játszódik 1662 telén, ahol egy hatalmas lakoma keretében, az epitethon ornansként a bálnatermetű nevet viselő Zrínyi azon vitatkozik szintén jó húsban lévő vitézeivel, hogyan nyerhetnék el mielőbb korábbi szilfid alkatukat, és hogyan tudnák észrevétlenül lerohanni a törököt. Frangepán György, a Bakonyi Medve meg is jegyzi rögtön, hogy amikor tavaly lesből akarták lerohanni a kanizsai béget, a nagy tölgy mögé rejtezett Zrínyi félig kilátszott a fa mögül, nem különben Péter öccse, akit csak Tengermelléki Mangalica néven emlegetnek, így aztán oda lett a meglepetés, nem is jártak sikerrel. Ezen azonban Zrínyi (önkritikusan) felhúzza orrát, s Frangepánt azonnali ser-kalbász versenyre hívja ki, melyhez az egész nemes társaság csatlakozik.
Már három órája tart a viadal, amikor hírnök érkezik Mehmed arszlán pasa üzenetével, hogy adják fel a várat, vagy pediglen: „Zríni hitvány gyaúr, gyere ki a hóra” – merthogy künn erősen havazott éppen. Vadkanként horkan fel Zrínyi ekkor, s dejszen a vitézek kardjukat ragadják, s egy emberként rohamra indulnak a pogány ekkora szemtelensége hallatán. Felháborodásuk akkora „vala azonmód, hogy Frangepán a Bakonyi Medve, Péter a Tengermelléki Mangalica és a bálnatermetű Zrínyi rohantukba vált vállnak vetve beszorulnak a nagykapuba, s csak erős nyögéssel szabadulának”. Mikor azonban végre utat nyernek, lendületük akkora, hogy elsöprik a török sereget, s Mehmed életének fonalát Zrínyi testsúlya szakítja ketté. E költői képről jegyzi meg utóbb Arany János, hogy a magyar irodalom első képzavarát találjuk meg Zrínyinél, bár azt is érzékelteti, hogy ismerve a bán latinos műveltségét, tudatos irodalmi eszközről lehet szó, s – tehetjük hozzá – Zrínyi ezen eszközzel a kortárs magyar avantgárd költészetnek is példát mutatott, melyet az talán félreértett.
Cooper indián regényfolyamát az egykori magyar ifjúságnak (tulajdonképpen a teljes magyar lakosságnak) aligha kell bemutatni, de hasonlóképp elmondhatná ugyanezt saját nemzetéről a világ bármely országának szerény recenzense a XIX. század második felétől kezdve. Egyszóval Cooper Vadölője, Nyomkeresője, Bőrharisnyája, Utolsó Mohikánja, és Prérije már-már az emberiség közös népmese kincsévé nemesült, s akkor még nem ejtettünk szót a kiváló Szőrharisnya című regényről, amely a hazai kiadású Nagy indiánkönyvből terjedelmi okokból maradt ki, mivel a kötet súlya bizonyos olvasóréteget eleve kizárt volna a mű élvezetéből. Empirikus kutatások bizonyították, hogy egy átlagos fejlettségű tízéves gyerek a háromszáz oldalas Szőrharisnyával bővített kötettel a kezében orra bukik a gravitáció álnok jellegzetességei miatt.
Cooper alakjai romantikus hősök. Natty Bumpo, alias Vadölő, Sólyomszem etc. a regényfolyam során olyannyira becsületesnek bizonyul, hogy az amerikai filmipar mágusai számára először komoly fejtörést okozott, majd Az utolsó mohikán esetében a forgatókönyv teljes átírattatására késztette a jeles producereket. Vadölő számára az adott szó fontosabb a saját életénél is. A regényben például, amikor a huron indiánok foglyul ejtik, s tudatják vele, hogy másnap kínzóoszlopon leli halálát, adott szavára reggelig mégis szabadon engedik, s kevésbé tiszta lelkű ismerősei hiába próbálják rábeszélni a szökésre, ő visszatér a biztos halált jelentő fogságba.
Nemeslelkűsége persze elnyeri jutalmát, s így szerepelhet a következő kötetben is. Ahogy azonban a Szőrharisnyából az ötvenes években készített kalandfilm fogadtatása mutatta, a közönség nehezen értette meg, hogy a nemes lelkű hős a legnagyobb kézitusa közepén miért adja át híres, Szarvasölő névre hallgató puskáját Méla Jegenye nevű ellenfelének, s csak súlyos sebesülése után legyinti pofon, igaz, akkor rettenetesen. Minden bizonnyal ennek következménye tehát, hgy Az utolsó mohikán Daniel Day Louisszal a 90-es években forgatott filmváltozata erősen eltér az eredetitől, és Sólyomszemben egy klasszikus függetlenségpárti macsóra ismerhetünk, aki szemben a szűzi életet élő eredetijével, képes szexuális kapcsolatot létesíteni Miss Cora Munróval. Ezzel szemben a hazánkban sajnálatos módon ismeretlen
hőse - akár a már említett filmbeli megformálója – tiszta lelkű romantikus alak. Nem más, mint a huszonhat éves Nathaniel Bumpo, aki delavár indián családjától midig korának megfelelő, tulajdonságait leginkább tükröző ragadványnevet kap. Tízévesen Szemfüles Tacskónak nevezték, utóbb Vadölő, mert kiváló vadász, Sólyomszem, mert a harcban éles szemű, és kötetünkben Szőrharisnya, mert lábát sűrű fekete szőr fedi, később, a negyedik részben pedig Bőrharisnya, mert szőrös lábát szarvasbőrrel tekeri körbe.
Történetünk a XVIII. század hatvanas éveiben játszódik, az angol-francia gyarmati háborúk utolsó szakaszában, dramaturgiai szempontból szerencsétlenül éppen a három évig tartó fegyverszünet idején, amikor is mindenki mindenkivel békében él. A delavárok és a huronok kukoricaföldjeiket művelik, illetve a fehérektől kapott malacaikat próbálják idomítani (kevés sikerrel), amikor hirtelen felszínre tör egy ősi családi viszály: a szomszédos huronok egyik kevésbé tiszteletre méltó főnöke, Inábaszaladt Tölgy a feleségéért cserében harminc mangalicát követel Csingacsguktól, Szőrharisnya vértestvérétől. Csingacsguk irtózatos haragjában (mert a harminc mangalicát túldimenzionált fájdalomdíjnak tartja Szemérmes Tehénért) tomahawkjával kettéhasítja a harci oszlopot, s ez sajnos háborút jelent. Csingacsguk és Szőrharisnya vezetésével a törzs harminc harcosa portyára indul, s a Horikán-tó partjánál bekeríti a huronok két kondását, valamint 80, félig idomított malacát, s hatalmas diadalt arat, majd a disznótorossal éppen hazafelé tart, amikor a hír eljut Inábaszaladt tölgyhöz és fiához, Méla Jegenyéhez.
A két huron főnök szintén éktelen haragra gerjed, s tizenöt nagyflekken át szidalmazzák a delavárokat és a mohikánokat, akik nem mértéktartó véleményük szerint asszonyok és gyáva kutyák. Hosszas ásás után megtalálják csatabárdjaikat, és ellencsapásra indulnak. Éppen félúton találkoznak a hurkától elnehezült ellenféllel, s mivel indulás előtt maguk is belaktak kukoricalepénnyel, mérsékelt lendületű csata kezdődik, amelynek csúcspontja a korábban ismertetett jelenet. Szőrharisnya Méla Jegenye kezébe nyomja puskáját, széthúzza mellén szarvasbőr zekéjét, s emigyen kiált: „Ide lőj!” Az aljas Méla Jegenye ezt meg is teszi, de Szőrharisnya még sebesülése után is oly erővel vágja pofon, hogy mindenkinek elmegy a kedve a további verekedéstől, és az ellenfelek inkább a békepipa elszívása mellett döntenek.
Eme remekmű ismertetésével kívánok Boldog Karácsonyt mindenkinek!
